3. Fejezet

Nem akarok haragban lenni vele. Semmi kedvem az egész vitához, legszívesebben aludni mennék, de erre nincs lehetőségem. Ugyanis Uruha föl-alá járkálva magyaráz nekem arról, hogy miért nem találkozhatok az egyetlen normális barátommal. Amikor megemlítettem neki, hogy mindössze egy igazi társam van, fölháborodott, hogy mégis hogy képzelem. Mivel önmaga szerint ő és én a legjobb barátságban vagyunk. Ehhez lenne néhány hozzáfűzni valóm, de inkább némaságba merülök. Elmondja, amit akar, aztán úgyis békén hagy, jobb híján nincs más választása. Nem vitatkozok senkivel sem, nem haragszok másokra. Túlságosan jószívűnek érzem magam, de ilyen a jellemem. Úszok az árral és hagyom, hogy az események csak elszáguldjanak mellettem. Gondolataim körbe-körbe cikáztak, akár egy körhinta. Végre abbahagyta a szent beszédet és eltűnhettem a szobámban. Még mindig paprikás hangulat uralkodott a lakásban. Pontosabban inkább csak az Ő öt méteres körzetében lobbant minden lángra. Nem várt esemény volt, hogy találkozok Ruki-val, de úgy gondoltam elég érett vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, mit mikor csinálok. Legfőképp azt, hogy kivel. A szobámba érve az újonnan vett ruháimat a padlóra dobtam, aztán elnyúltam az ágyon. Gondolkozni kezdtem, de ennek örömére megfájdult a fejem is, csak hogy plusz egy gondom legyen. Lerángattam magamról az öltözékemet, a szennyesbe dobtam és beálltam a zuhanykabinba. A jéghideg víz vékony patakokban folyt lefelé a hátamon, aminek hatására libabőrösen, remegve álltam a jeges zuhatag alatt.  Hirtelen átfordítottam a csapot a melegebb irányába, a forró víz égette még mindig hideg bőrömet. Szitkozódva elzártam, majd visszavonultam a szobámba keresni egy kényelmes ruhát. A szobámban érve mindenre számítottam, csak arra nem, hogy Uruha fog várni. Ott ült az ágyamon és kifelé bámult az ablakon. Felém fordult, én meg zavaromban visszaléptem a fürdőszoba ajtó takarásába. Kétségbeesetten kerestem a boxerem, de nem találtam. Megköszörültem a torkom, ő pedig le sem véve a szemeit a kilátástól beszélni kezdett.
- Talán még nem mondtam, de elég robbanékony természet vagyok. Azt hiszem ezt észre is vetted. – Szavait nem igen tudtam hová tenni, így továbbra is sértődötten álltam.
- Igen, tudtommal nem mondtad. De talán nem ártott volna, nem gondolod? – durva hangomon még én is meglepődtem.
- Lehet. Majd máskor igyekszem, de tudod, megszoksz vagy megszöksz. És itt nincsen második lehetőség.
Ezek után egyedül álltam még mindig az ajtónak támaszkodva. Tudtam, hogy nem hibázhatok többet. Végül vacsora nélkül feküdtem le aludni. Hajnalban a telefonom csörgésére ébredtem.

***

Aznap reggel a szokottnál is később keltem fel. Hiába néztem be mindenhová a lakásban, lakótársam szőrén-szálán eltűnt. A nappaliban mindössze egy levél fogadott egy ,, Nem vagyok otthon.” felirattal. Milyen meglepő. Szarkazmusom már-már nekem fájt, ha csak rá gondoltam. Bele se gondoltam, hogy vajon mit csinálhat, hiszen gyakorlatilag semmi közöm hozzá. Ráadásul olyan dolgokról mondja nekem a hegyi-beszédet, amibe valójában nem is lenne beleszólása. Ki nekem Ő? Senki. Kényelmesen elfogyasztottam a frissen főzött kávémat. Ettem pár falatot, hogy mégse üres gyomorral induljak útnak. Vicces hangulatban készülődtem, sokszor egyszerűen csak kinevettem magam. Mókakedvem akkor tetőzött, amikor a papír fecnire ráírtam: Én sem! Felkaptam a kulcsom és sietősen távoztam.
A bevásárlóközpontba mentem, pontosan ugyanoda, ahova egy nappal korábban is. Izgatottan figyeltem az emberek forgatagát, hátha meglátom azt a kócos fejet. Sokáig vártam, egyre gyakrabban néztem meg az időt. Már épp indulni akartam, amikor megláttam. Szembe jött velem, ő is ide-oda kapkodta a tekintetét. Végül szemei rátaláltak az enyémekre, majd határozottan elindult irányomba. Minél közelebb ért, annál szélesebb lett mindkettőnk mosolya. Hiányzott már, hiszen mégis csak ő volt az egyetlen barátom. Megtorpant előttem, és kimértem meghajolt*, szintúgy én is. Felegyenesedtünk, egymásra néztünk. Hirtelen mindkettőnkből kitört a nevetés. A többi ember furcsa pillantásokkal méregetett minket, de egyáltalán nem érdekelt.
- Mondj már valamit, ne csak röhögj! – szólt rám, mire csak belebokszoltam a vállába.
- Igen, ez az a Ruki, aki az én barátom. Te sosem változol. – vidám hangulatban sétáltunk egy közeli kávézóhoz. Az egyik hátsó asztalnál foglaltunk helyet. Ő forró csokit rendelt, mint régen. A csoki valahogy megnyugtatta és jobb kedvre derítette, bár szerintem ennél jobb kedve nem is lehetne. Persze engem nem tudott fölülmúlni. Hangunkat lehalkítva kezdtünk el teljesen hétköznapi dolgokról beszélgetni. Elmesélte, mi történt vele az elmúlt évek alatt, hogy milyen érzés vezetni egy egész vállalatot. Órákon keresztül csak hallgattam, amiket mondd, csak néha szúrtam közbe egy-két megjegyzést. Ruki mindig is sokat tudott beszélni, de most kifejezetten bőbeszédű volt. Nyilván azért, mert nagyon rég láttuk egymást. A plázában égő neonok miatt észre se vettük, hogy odakint már rég beesteledett. Hirtelen minden, mintha elnémult volna, pedig csak rám terelődött a szó. Megkérdezte, hogy mit csinálok éppen. Válaszolni nem tudtam, egy hang se jött ki a torkomon. Mégis mit mondhattam volna? Hogy eddig szinte nyomorogtam, aztán egy ismeretlennel paktáltam le és vele élek? El se hitte volna. Ha meg igen, akkor frászt kapna, és mindenáron segíteni akarna rajtam, mint már korábban is megtette. Későre járt, úgy gondoltam jobb lesz, ha indulok, még mielőtt Mr. Sátán keresztbe lenyel. Burkoltan közöltem Ruki-val, hogy én most lelépek, ő pedig vette a lapot. Az áruház bejáratánál még megbeszéltük, hogy később is összefutunk, ha már egy városba kerültünk. Mosollyal az arcomon búcsúztam el barátomtól, de amint elfordult letargiába estem. Vártam már, hogy újra beszélgethessek vele, de valahogy mégsem éreztem magam jól. Persze, örültem neki. Belül viszont valami mardosta a lelkemet, de még nem tudtam, mi az. Fáradtan sétáltam haza, csak egy forró fürdőre vágytam. A sarokról láttam, hogy Uruha kocsija áll a felhajtón és előre tartottam attól, mit fog szólni kései megjelenésemért. Próbáltam minél hangtalanabbul bejutni a lakásba, de minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult. Amint bezártam magam mögött az ajtót, felkapcsolódott a lámpa én pedig fülig elvörösödtem. Lassan megfordultam és egy kifejezetten dühös lakótárssal találtam szemben magam. Bal kezében ott virított a konyhában hagyott papír fecni, jobb kezének ujjai között az elengedhetetlen nikotinpálcája füstölt. El akartam slisszolni a bal oldalán, de tenyerét a falra tapasztotta ezzel elzárva menekülési útvonalamat.
- Áruld el nekem, kedves Aoi. Mégis mit gondoltál, amikor felírtad ezt a levélre? – számon kérő hangjára csak dacosan meredtem szemeibe, semmiképpen sem akartam megszólalni. A hangom amúgy is remegett volna, vagy némán tátogtam volna.
- Szóval? Nem fogsz velem beszélni? Nekem édes mindegy, de ne csodálkozz, ha holnap reggel nem a puha ágyikódban ébredsz. – ezt már mégsem hagyhattam szó nélkül.
- Én csak találkozni akartam vele! Egy ártatlan találka volt, semmi több. – Meglepődve pillantott rám.
- Kivel? – Talán mégis rossz ötlet volt hangot adni a gondolataimnak?
- Izé.. Hát.. Ruki-sannal – tekintete egyre hidegebbé vált – de tényleg csak beszélgettünk egyet!
- És mégis ki mondta, hogy csak úgy szó nélkül leléphetsz? – megrökönyödve bámultam rá.
- Kit kéne megkérdeznem? Tudtommal felnőtt vagyok, vagy tán tévedek a koromat illetően? – magam is meglepődtem gúnyos hangomon, már épp bocsánatot akartam kérni, amikor újrakezdte.
- Arról már ne is beszéljünk, hogy pont Ruki-val, vagy, hogy is hívjákkal találkozol. Miért? Ki ő neked? Kinek dolgozik? Valami beépített ügynök? Válaszolj az istenért! – erőszakosan csapott a falba pár centivel az orrom előtt. Erőt vettem magamon és magyarázkodni kezdtem.
- Én csak megittam vele egy kávét, nem csináltam semmi rosszat. Mégis, miből gondolod, hogy bárkinek is dolgozik? Ügynök? Na ne nevetess. Nem érted, hogy nekem nem volt senkim, csak Ő? Nélküle már biztos, hogy nem élnék. Nem hagyom pácban csak azért, mert valami kisminkelt sátánfajzat – mutattam egész valójára- azt mondja. Jogom van vele találkozni, amikor az időm is engedi…
- Kétlem, hogy lenne egy szemernyi időd is. Ugyanis most telefonáltak, alig pár perce, hogy újabb munka van. Szóval szedd magad rendbe, a lehető leggyorsabban, húsz perc múlva indulunk. – kerek szemekkel bámultam rá.
- Most? – hangomat elnyelte a köztünk lévő levegő, úgy éreztem meg se hallotta.
- Igen. Amint elkészültél, de ne legyél már ennyire értetlen! Kapd magad. – egy határozott mozdulattal elindított a fürdőszoba irányába. Kellett pár perc, mire képes voltam hozzálátni teendőimhez. Újabb átvirrasztott éjszaka. Már alig várom. A gondolataim keringőt jártak a fejemben, emiatt nem tudtam koncentrálni. Megpróbáltam magam alkalomhoz illőre formálni, elég kevés sikerrel. Lakótársam épp jött hozzám ellenőrizni, hogy haladok. Amint meglátta, hogy semmi sem történt azóta, mióta beküldött, segíteni kezdett. Önszántából. Természetesen, amennyire egy ember lehet ideges... na, azt a szintet is fölülmúlta. Szinte éreztem a levegőben szikrázó feszültséget, ami belőle áradt. Végül megoldotta a helyzetemet, nekem pedig csak tűrnöm kellett az átalakítást. Két órával később már a kocsiban ültünk és épp uticélunk felé tartottunk. Bágyadtan néztem kifelé az ablakon. Valójában semmi kedvem nem volt az egészhez, de tudom, hogy nincs más lehetőség. Most kiváltképp nem, hiszen lakásom se lenne, ha nem vállaltam volna. Egy hatalmas épület hátsó bejáratánál álltunk meg. Uruha erőszakosan kitessékelt a kocsiból, én pedig követtem őt. Egymás mellett léptünk be a sötét függönyökkel eltakart helyiségbe. Odabent meglepetésemre tiszta, füstmentes levegő fogadott, de a látványtól legszívesebben azonnal fordultam volna vissza. Ebben egy erős kar akadályozott meg, ami történetesen társamhoz tartozott. Ridegen nézett a szemembe, emiatt inkább meg sem próbáltam elmenekülni. Tudtam, akkor járok a legjobban, ha maradok és teszem a dolgom, ahogy az meg van írva. A szoba hatalmas volt. Inkább tűnt egy drága bárhoz kialakított külön helyiségnek, mint egy alvilági üzleteknek fenntartott helynek. Többnyire a piros árnyalati uralták a berendezés színeit, a falakon értékesnek tűnő festmények, képek, bár valószínűbb, hogy hamisítványok egytől egyig. Szembe velünk egy feketére festett ajtó, előtte egy biztonsági őr állt. Balra egy kisebb emelvény, alulról megvilágítva. Rajta egy meglehetősen lengén felöltözött lány ringatta a csípőjét a halkan duruzsoló zene ritmusára. Nem messze tőlünk néhány kanapé, fotelek és asztalok álltak. Gyanús kinézetű alakok ültek rajta, hölgyekkel körbevéve. Alig volt rajtuk ruha. Egy ember azonban már első pillantásra kitűnt közülük. Vörös haja lágy hullámokban omlott fekete kabátba bújtatott vállára. Sötét szemei igéző pillantással fordultak felém, halvány mosoly bujkált ajkai sarkában. Képtelen voltam elszakadni azoktól a szemektől. Valahonnan a távolból hallottam, hogy nevemen szólítanak, de nem tudtam rá figyelni. Valójában nem is akartam. Oda szerettem volna menni és nem csak távolból figyelni azt a szempárt, de egy erőteljes rántás megakadályozott. Uruha kezének szorítása és parancsoló hangja visszahozott az ábrándok világából.
- Aoi! Figyelsz te rám egyáltalán? – bamba ábrázattal néztem rá, majd fejet ráztam. Megborzongtam, ő pedig aggódó tekintettel figyelte mozdulataimat. Torkom kiszáradt, így csak rekedt nyöszörgésre futotta. Megköszörültem és próbáltam elmondani, miért vagyok olyan, mint egy élőhalott.
- Én.. csak.. nézd! – mutattam a lányok felé. Mire újból oda pillantottam, már nem láttam Őt. Eltűnt. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha csak odaképzeltem volna a mélyen bennem rejlő vágyak megtestesítőjét – Semmi. Most, akkor…? 
- Gyere velem. – utasított. igen, visszatért a régi, kicsit sem kedves Uruha. Határozott léptekkel indult el az ülőalkalmatosságok felé, de nem állt meg. Akkor vettem csak észre, hogy ott szintén van egy ajtó, tökéletesen álcázva. Kinyitotta, majd betessékelt, ő pedig bezárta maga mögött. Bent félhomály volt, mindössze négy szék és egy asztal volt bent. Mögötte pedig egy túlságosan is ismerős ember ült, cigarettával a szájában. Mellette állt még valaki, nekünk háttal, de már az állásából tudtam, hogy ki az.
- Áh, Aoi! Végre, már azt hittem sose értek ide. Mi tartott eddig? – Reita hangja rekedten csendült fel a sötét szobában. Felé léptem, mire ő egy furcsa kézmozdulat kíséretében hellyel kínált. Leültem a legközelebbi székre és csak vártam. Gakuto nevetni kezdett, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Tenyerem izzadt, nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet ennyire vicces. Én, teljes valómban, vagy, ahogy viselkedek, netán olyan dolgon nevet, amit csak én nem érthetek. Reflexszerűen elfogadtam a felém nyújtott poharat, aztán nagyot kortyoltam az italból, mely szinte égette a torkomat. Végre megszólaltak.
- Yuu. Vagyis, Aoi. Lenne számodra egy feladatom. A mai nap folyamán kötöttem egy fenomenálisan jó üzletet, viszont a lebonyolítást még nem oldottam meg. Úgy vélem te épp alkalmas leszel a feladatra. Ugye elvállalod? – tette fel a költői kérdést. Nem volt olyan opció, hogy visszautasítom a kérést, bármennyire is kellemetlen legyen az. Bólintottam, mire Reita elővett egy fekete aktatáskát.
- Szóval. Ebben van az, amit elviszel, és ebben fogod visszahozni. Nyugalom, a szállást, utazást és minden egyebet állunk, de légy nagyon figyelmes és körültekintő. Bármi gyanúsat észlelsz, jelezz nekünk. Ezt az árut nem adhatod ki a kezeid közül. Ja, és ebben a borítékban megtalálsz mindent, amire szükséged lesz. – A nekem adott papírokat néztem. Számomra teljesen érthetetlennek tűnt, de Uruha sejtelmesen mosolygott, úgyhogy számítottam rá, hogy később elmagyaráz nekem mindent. Még egy darabig ültünk a szobában, én meg figyelmesen hallgattam őket. Az üzletről beszélgettek és arról, hogy mi a tervük a jövőben. Későn távoztunk a helyről, és bármennyire is koncentráltam, nem láttam újra a vörös hajú lányt. A visszaút megint csendesen telt, nem volt mit mondanunk egymásnak. Kivételesen Reita is velünk tartott, de útba ejtettük a lakását, így nem jött el hozzánk. A kocsiból figyeltem, ahogy Uruha elkíséri az ajtóig. Vágyakozó pillantással nézett rá, de Rei figyelemre se méltatta. Láttam, ahogy próbál közeledni hozzá, ahogy igyekszik felkelteni az érdeklődését, mindezt sikertelenül. Néhány perccel később már a volán mögött ült, szomorú ábrázattal. Nem tudtam, mit kéne mondanom, vagy egyáltalán szabad-e beszélnem. Két lehetőség volt. Vagy örül neki, hogy megpróbálok kommunikációt folytatni vele, vagy megharagszik és kiosztja az utamat. Egészen addig nem törte meg a ránk telepedett csöndet, amíg be nem értünk a lakásba. Ott aztán hirtelen kezdett beszélni, mint aki megivott vagy hat kávét. Feketén.
- Szóval. Mutasd azokat a papírokat! Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy te mit kaptál. – izgatott hangja körbelengte a szobát, beférkőzött minden zugba. Felrémlett bennem a múltkori este, így felhoztam témának.
- Jó. – egyeztem bele - Akkor, ha játszol nekem a gitárodon, ugyanis megígérted nekem. – meglepődött tekintetén egyszerűen nevetnem kellett. Az ő szája is mosolyra kunkorodott a mai nap folyamán először. Ilyenkor mérföldekkel jobban nézett ki, mint amikor búskomor.
- Legyen. – megadóan sóhajtott, majd elkísért egy hátsó szobába. A falak színe fekete volt, benne pedig sok-sok mélyvörös vonás. Mintha egy hatalmas ecsettel festették volna oda. A padlót szőnyeg borította, a berendezés nagyon profinak tűnő zenei kütyükből állt. Volt bent még egy piros kanapé, ami hívogatóan árválkodott egymagában. Azonnal elfoglaltam majdnem az egészet, mire Uruha újból csak mosolygott. A falhoz támasztott gitárok közül egy mélyfeketét vett magához. Szép lassan mellém sétált, majd helyet foglalt Ő is. Bedugta az erősítőbe, eltekert egy-két gombot, aztán hozzálátott. A dal első hangjai megrezegtették a gyomrom, mély hangjuk szinte átfurakodott rajtam. A bensőmben éreztem, a fülem érzéketlenné vált a dallamra. Lassú ütemben kezdődött, majd szépen felépült egyre csodálatosabb és bonyolultabb lett. A szóló résznél, eldobtam az agyam. Lehetetlennek tűnt olyan tökéletesen lefogni a húrokat, ott pengetni, ahol azt kell. A keze egyre gyorsabban járt föl-le a gitár nyakán. Elkezdtem figyelni az arcát. Láttam rajta, hogy tényleg érzi a zenét, benne van a lelke is abban a dalban. A technikája lenyűgözött. Mindig is szerettem nézni az embereket, amikor valamilyen hangszeren játszanak, egy időben még én is zenész akartam lenni, de ezzel az álmommal hamar fölhagytam. A nyújtott dallamok elértek hozzám és egybefonódtak a lelkemmel. Olyan volt, mintha hozzám szólt volna, mintha csak nekem írta volna. Az utolsó hangok finoman rezegtek a levegőben, kitöltve a teret. Uruha csukott szemmel ült tovább, nem nézett felém.
- Mit gondolsz? – kérdésére nem tudtam válaszolni. Bármennyire is el akartam mondani, hogy mennyire tetszett és egy zseninek tartom, egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Helyette kezembe vettem a gitárt és pengetni kezdtem.

*Japánban a köszönés alapformája, tisztelet kifejezése a meghajlás.