Előtte sosem ittam, de
akkor és ott úgy láttam jónak. A bár ajtajában egy nagydarab ember állt,
elkérte az igazolványaimat. Szerencsém volt, mert már egy éve nagykorúnak
számítottam, így hamar bejutottam. A helyiségben vágni lehetett a füstöt, az
alkohol szaga terjengett a levegőben. Nagyon zsúfolt volt, rengeteg ember táncolt
a dübörgő rock zenére. A pulthoz sétáltam, igyekeztem nem fellökni közben
senkit. Amikor végre odajutottam a pultos fiú hatalmas mosollyal köszöntött.
Megkérdezte, mit innék, de még azt sem tudtam, milyen italok vannak. Kértem egy
üveg sört és bíztam benne, hogy akár egyetlen éjszakára is, de elfelejtem a
gondjaimat. Leültem egy éppen megüresedő boxba, de ma már azt kívánom bár ne
tettem volna. Nem telt el kettő perc, egy kisebb társaság indult meg felém,
pont oda ahol én ültem. Már álltam volna fel, hogy elslisszoljak, de utamat
állták. Egy férfi jött, aki mintha egy magazinból lépett volna ki, majd helyet
foglalt mellettem.
- Mi is a neved? – kérdezte kissé szórakozottan.
Nem mertem válaszolni, ehelyett inkább újból belekortyoltam a sörömbe. A keserű ital marta a torkomat és kicsit sem nyugtatott meg.
- Szóval? – kérdezett rá újból, most már határozottabban.
- Uhm. Yuu….Shiroyama Yuu. – feleltem kissé megilletődve.
- És mondd csak Yuu. Mit keresel itt, ezen az elátkozott helyen egyedül? – a kérdése letaglózott. Én csak eljöttem, hogy megnyugodjak, és ne érdekeljen a holnap. Fejben megfogalmaztam egy gyönyörűen felépített hazug választ, de az ajkaim közül egész más szűrődik ki.
- Felejteni.
- Áh. Értelek. Tehát nő van a dologban? – Úgy éreztem menten elsüllyedek szégyenemben. Egyetlen kapcsolatom volt eddig, ami már eleve kudarcra volt ítélve. Ez után úgy döntöttem, jobb, ha inkább bele sem kezdek. Ha az igazival találkoznék, biztosan tudnám, hogy Ő az. Amíg ez el nem jön, feleslegesnek tartottam belemerülni ilyen dolgokba.
Óvatosan megráztam a fejem.
- Szabad megtudnom, hogy hívják? – szinte én sem hallottam a saját kérdésem, olyan halkan ejtettem ki a szavakat.
- Persze. Hívj Reita-nak. – Annyira egyértelmű volt, hogy nem fogja elárulni a valódi nevét. Baka Yuu..baka*..
- Figyelj csak ide. Szükségem lenne egy fiatalos fiúra, aki elvégzi helyettem a munka egy részét, és mindenképpen jóképű! Nem mellékesen hozzátenném, hogy a törzshelyemre tetted le azt a szép formás hátsódat, úgyhogy ha kérhetem, igyekezz a válasszal.
- Miről lenne szó pontosan?
- Na ezt már szeretem! – mosolyodott el új főnököm.
- Mondd csak. Milyen nevek tetszenek? Nem hívhatlak folyton Yuu-nak. Az olyan unalmas.
- Nem tudom. – hangzott az értelmes válaszom.
- Jó, akkor mit szólnál, mondjuk… Lee? – megráztam a fejem. A Lee túl modern és valami izmosabb alkatú emberhez illene, nem hozzám.
- Lehetnék esetleg Aoi? – A hangom elcsuklott és félénken pillantottam Reita-ra.
- Hm. Nem is rossz ötlet. Aoi.. Aoi… Egészen tetszik. Nem bonyolult, mégis frappáns és még illik is hozzád. Rendben Aoi. Mától fogva nekem dolgozol. – mondta örömittas mosollyal az arcán és erőteljesen megveregette a vállam. Ahhoz képest, hogy milyen vékony alkat, nagyon erős volt. Felállt, a kísérői pedig felkaroltak és vittek utána.
- Nos, hát Aoi. Akkor velem tartasz ma éjjel, ugye? Szereznem kell egy ügyfelet és szeretném, ha lenne mellettem valaki igazán jóképű. – Elgondolkoztam.
- Mi lenne a feladatom? És legfőképp mit és mennyit kapok majd ezért. – Úgy láttam, Reita-san meglepődött, hogy milyen lényegre törő kérdéseim vannak. Nyilván eddig nem találkozott ilyennel.
- Csak annyi, hogy mellettem vagy. Ha esetleg az ügyfelem azt kéri, hogy foglalkozz vele, akkor azt kell tenned, természetesen az én beleegyezésemmel. Amíg még ilyen békés hangulatban vagy, megkérlek, hogy ne menekülj el, akármi is történjen és bírj ki mindent. A fizetséget készpénzben kapod meg, attól függően mit és meddig csináltál. Világos voltam? – bólintottam egyet. – Tudom, elég taszítónak tűnhetek, mert hát nem ismersz, éppúgy, ahogy én sem és mégis ilyet kérek… nem is kérek. Inkább mondom. Igen, szóval közlöm, hogy mit csinálj, hogy közben át is változtatlak, hogy olyan legyél, aki nekem tetszetős. Ettől függetlenül nem maffia vagyok, vagy valami ilyesmi. Üzletember. Én így nevezném. Persze, majd ha kiismersz, lehet, másképp fogod gondolni, sőt! Szinte biztos vagyok benne, hogy majd menekülni akarsz előlem. – Eddig még nem hallottam ennyit beszélni egyszerre. Ez az oldala nagyon rokonszenvesnek tűnt, de a megérzésem azt mondta, hogy nem jó ötlet mellé szegődnöm. Viszont mindenképpen szükségem volt pénzre, mert az emberi világban pénz nélkül az ember nem ér semmit, nem számít, hogy esetleg tehetséges. Semmi sem fontos, csak a pénz. Az mozgatja az egészet, erre épül fel az összes rendszer. Pénz nélkül meghalsz. Ezért úgy döntöttem, hogy teszem, amit kér, majd ha megszedtem magam pénzzel, akkor egyszerűen fogom magam és lelépek.
- Most azt gondolod, hogy összegyűjtesz valamennyi pénzt és utána lelépsz? – rátapintott a lényegre. Mintha a vesémbe látott volna.
- Nem. Azon gondolkoztam, mi lesz a dolgom. – A hangom remegett, nem voltam túl határozott. Meg kell tanulnom folyékonyan hazudni.
- Aoi. Ne hazudj nekem. Mondd csak ki, amit gondolsz. - Olyan hűvösen tekintett rám, hogy elfelejtettem levegőt venni. Mégsem szólaltam meg.
- Sensei*. Az a helyzet, hogy jelenleg nincs hol laknom, ráadásnak nincs senkim. – Előbb beszéltem, minthogy gondolkoztam volna. Kínosnak éreztem a csöndet, ami a mondataim után telepedett ránk. Reita-san csak megfordult, odasúgott valamit a magasabb fickónak. Az csak bólintott, majd gyors ütemben távozott.
- Megoldjuk Aoi. Emiatt ne aggódj, vagy azt hiszed, nem oldanám meg a kedvenceim lakhatását?
- Nem..én..Én nem így értettem. Azt sem tudom, miért mondtam el ezt. Csak kicsúszott a számon. – próbáltam kimagyarázni magam, de leintett.
- Aoi.
- Tehát! – csapta össze a tenyerét - Ott tartottunk, hogy gyere csak velem. – Én pedig engedelmesen követtem. Meglepően kedves volt, de tudtam, nem lesz piskóta.
A magasabbik amolyan testőrféle mellénk lépett és a kezembe adott egy kulcsot és papírdarabot. A papíron csak egy cím volt, de azonnal tudtam mit jelent. A szívem meglódult és hangosan dobogott a bordáim alatt. Tartottam tőle, hogy mások is meghallják, így csak fejet hajtottam, majd iparkodva beszálltam a kocsiba. Még mindig ugyanannak a két embernek a felügyelete alatt voltam, mint eddig. A magasabbik a bal oldalamon foglalt helyet és szúrós pillantásokat lövellt felém. Meg akartam törni a csöndet, de Ő gyorsabb volt nálam.
- Uruha vagyok, mostantól én vigyázok a testi épségedre. Reita-sannak szüksége lesz rád, és ha bármi bajod történne, abból nekem nem származna semmi jó. A lakáskulcsodat már odaadtam, a címet is megkaptad. – Hangja hidegen hasított bele a nyugalmas csendbe. Én csak újabb bólogatásra voltam képes. Ő annyira gorombán bánt velem. Vele szemben Reita hangja kellemes volt és nem értéktelen valaminek nézett. Uruha-san ehhez képest maga volt a megtestesült ördög.
- Oh, és még valami. Veled fogok lakni, hogy mindig szemmel tarthassalak. – Ez kellett még nekem. Nem elég, hogy a nap nagyobb részét velük fogom tölteni, de Mr. Sátánnal kell együtt laknom. Nem baj, legalább lesz pénzem, lakásom és talán még Uruha-san-t is meg lehet szelídíteni.
Az éjszaka sötét volt és nyirkos. Baljóslatú megérzésem nem csalt, mivel nem a legjobb körökbe keveredtem. Pontosabban magamtól szálltam bele ebbe az őrülten pörgő körhintába. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam a rám aggatott ruhákban, ráadásul nem is voltak hozzám illők. Az új külsőm persze egyből felkeltette mindenki érdeklődését. A pultos fiú, aki korábban kiszolgált, nem hitt a szemének. Éreztem az emberek tekintetét magamon és valamilyen szinten elégedettséggel töltött el, de belül mégis úgy éreztem, csak azért bámulnak, mert gyakorlatilag félmeztelenül sétálok. Ugyanabba a boxba ültünk be, ahol korábban én iszogattam egyedül. Nem kellett sok idő, meg is jött az ügyfél. Jóképű, magas férfi volt, amolyan tipikus japán arccal. Semmi különleges nem volt benne első ránézésre. Helyet foglalt pontosan velem szemben. Reita-san üdvözölte őt, majd oldalba bökött, hogy én is illően köszöntsem a vendéget. Nem igazán tudtam, mit kellene csinálnom, így csak fejet hajtottam és eleresztettem egy félmosolyt. Próbáltam odafigyelni arra, amit mondanak, de e helyett a táncoló tömeget figyeltem. Láttam, ahogy a pultos fiú ide-oda szalad, hogy mindenkit időben kiszolgálhasson. Észrevettem, hogy a társaság nagyon is kicserélődött. A lányokat, akik még korábban ott mozogtak a basszus ritmusára, felváltották a pár évvel idősebbek, közéjük pedig rengeteg fiú is vegyült. Párokban, néhol pedig hármasával ropták. Mindenki nagyon közel állt a másikhoz, gyakorlatilag csak a ruha választotta el őket egymástól. Undorodva tekintettem végig a tömegen. Elkezdtem inkább a férfit figyelni, mert mintha valami titokzatosság lenne benne és kicsit tartottam is tőle. Ahogy egyre alaposabban szemügyre vettem feltűnt, hogy furcsa mód rövidebb a haja, mint az megszokott lenne. Megnéztem a szemöldöke tökéletes ívét, észrevettem minden kis apróságot. A hibátlanul fölkent alapozón át, a leheletnyi fekete festékig a szemén. Mindent. Próbáltam megfejteni, hogy ha szükséges a kedvére tehessek. Eközben szó esett fegyverekről, illegális drogokról is és még egyéb más számomra érdektelen témákról. Jobbnak láttam hallgatni, és mindent elengedni a fülem mellett. Egy kis idő elteltével, mintha feltűntem volna a férfinak.
Nem mertem válaszolni, ehelyett inkább újból belekortyoltam a sörömbe. A keserű ital marta a torkomat és kicsit sem nyugtatott meg.
- Szóval? – kérdezett rá újból, most már határozottabban.
- Uhm. Yuu….Shiroyama Yuu. – feleltem kissé megilletődve.
- És mondd csak Yuu. Mit keresel itt, ezen az elátkozott helyen egyedül? – a kérdése letaglózott. Én csak eljöttem, hogy megnyugodjak, és ne érdekeljen a holnap. Fejben megfogalmaztam egy gyönyörűen felépített hazug választ, de az ajkaim közül egész más szűrődik ki.
- Felejteni.
- Áh. Értelek. Tehát nő van a dologban? – Úgy éreztem menten elsüllyedek szégyenemben. Egyetlen kapcsolatom volt eddig, ami már eleve kudarcra volt ítélve. Ez után úgy döntöttem, jobb, ha inkább bele sem kezdek. Ha az igazival találkoznék, biztosan tudnám, hogy Ő az. Amíg ez el nem jön, feleslegesnek tartottam belemerülni ilyen dolgokba.
Óvatosan megráztam a fejem.
- Szabad megtudnom, hogy hívják? – szinte én sem hallottam a saját kérdésem, olyan halkan ejtettem ki a szavakat.
- Persze. Hívj Reita-nak. – Annyira egyértelmű volt, hogy nem fogja elárulni a valódi nevét. Baka Yuu..baka*..
- Figyelj csak ide. Szükségem lenne egy fiatalos fiúra, aki elvégzi helyettem a munka egy részét, és mindenképpen jóképű! Nem mellékesen hozzátenném, hogy a törzshelyemre tetted le azt a szép formás hátsódat, úgyhogy ha kérhetem, igyekezz a válasszal.
- Miről lenne szó pontosan?
- Na ezt már szeretem! – mosolyodott el új főnököm.
- Mondd csak. Milyen nevek tetszenek? Nem hívhatlak folyton Yuu-nak. Az olyan unalmas.
- Nem tudom. – hangzott az értelmes válaszom.
- Jó, akkor mit szólnál, mondjuk… Lee? – megráztam a fejem. A Lee túl modern és valami izmosabb alkatú emberhez illene, nem hozzám.
- Lehetnék esetleg Aoi? – A hangom elcsuklott és félénken pillantottam Reita-ra.
- Hm. Nem is rossz ötlet. Aoi.. Aoi… Egészen tetszik. Nem bonyolult, mégis frappáns és még illik is hozzád. Rendben Aoi. Mától fogva nekem dolgozol. – mondta örömittas mosollyal az arcán és erőteljesen megveregette a vállam. Ahhoz képest, hogy milyen vékony alkat, nagyon erős volt. Felállt, a kísérői pedig felkaroltak és vittek utána.
- Nos, hát Aoi. Akkor velem tartasz ma éjjel, ugye? Szereznem kell egy ügyfelet és szeretném, ha lenne mellettem valaki igazán jóképű. – Elgondolkoztam.
- Mi lenne a feladatom? És legfőképp mit és mennyit kapok majd ezért. – Úgy láttam, Reita-san meglepődött, hogy milyen lényegre törő kérdéseim vannak. Nyilván eddig nem találkozott ilyennel.
- Csak annyi, hogy mellettem vagy. Ha esetleg az ügyfelem azt kéri, hogy foglalkozz vele, akkor azt kell tenned, természetesen az én beleegyezésemmel. Amíg még ilyen békés hangulatban vagy, megkérlek, hogy ne menekülj el, akármi is történjen és bírj ki mindent. A fizetséget készpénzben kapod meg, attól függően mit és meddig csináltál. Világos voltam? – bólintottam egyet. – Tudom, elég taszítónak tűnhetek, mert hát nem ismersz, éppúgy, ahogy én sem és mégis ilyet kérek… nem is kérek. Inkább mondom. Igen, szóval közlöm, hogy mit csinálj, hogy közben át is változtatlak, hogy olyan legyél, aki nekem tetszetős. Ettől függetlenül nem maffia vagyok, vagy valami ilyesmi. Üzletember. Én így nevezném. Persze, majd ha kiismersz, lehet, másképp fogod gondolni, sőt! Szinte biztos vagyok benne, hogy majd menekülni akarsz előlem. – Eddig még nem hallottam ennyit beszélni egyszerre. Ez az oldala nagyon rokonszenvesnek tűnt, de a megérzésem azt mondta, hogy nem jó ötlet mellé szegődnöm. Viszont mindenképpen szükségem volt pénzre, mert az emberi világban pénz nélkül az ember nem ér semmit, nem számít, hogy esetleg tehetséges. Semmi sem fontos, csak a pénz. Az mozgatja az egészet, erre épül fel az összes rendszer. Pénz nélkül meghalsz. Ezért úgy döntöttem, hogy teszem, amit kér, majd ha megszedtem magam pénzzel, akkor egyszerűen fogom magam és lelépek.
- Most azt gondolod, hogy összegyűjtesz valamennyi pénzt és utána lelépsz? – rátapintott a lényegre. Mintha a vesémbe látott volna.
- Nem. Azon gondolkoztam, mi lesz a dolgom. – A hangom remegett, nem voltam túl határozott. Meg kell tanulnom folyékonyan hazudni.
- Aoi. Ne hazudj nekem. Mondd csak ki, amit gondolsz. - Olyan hűvösen tekintett rám, hogy elfelejtettem levegőt venni. Mégsem szólaltam meg.
- Sensei*. Az a helyzet, hogy jelenleg nincs hol laknom, ráadásnak nincs senkim. – Előbb beszéltem, minthogy gondolkoztam volna. Kínosnak éreztem a csöndet, ami a mondataim után telepedett ránk. Reita-san csak megfordult, odasúgott valamit a magasabb fickónak. Az csak bólintott, majd gyors ütemben távozott.
- Megoldjuk Aoi. Emiatt ne aggódj, vagy azt hiszed, nem oldanám meg a kedvenceim lakhatását?
- Nem..én..Én nem így értettem. Azt sem tudom, miért mondtam el ezt. Csak kicsúszott a számon. – próbáltam kimagyarázni magam, de leintett.
- Aoi.
- Tehát! – csapta össze a tenyerét - Ott tartottunk, hogy gyere csak velem. – Én pedig engedelmesen követtem. Meglepően kedves volt, de tudtam, nem lesz piskóta.
A magasabbik amolyan testőrféle mellénk lépett és a kezembe adott egy kulcsot és papírdarabot. A papíron csak egy cím volt, de azonnal tudtam mit jelent. A szívem meglódult és hangosan dobogott a bordáim alatt. Tartottam tőle, hogy mások is meghallják, így csak fejet hajtottam, majd iparkodva beszálltam a kocsiba. Még mindig ugyanannak a két embernek a felügyelete alatt voltam, mint eddig. A magasabbik a bal oldalamon foglalt helyet és szúrós pillantásokat lövellt felém. Meg akartam törni a csöndet, de Ő gyorsabb volt nálam.
- Uruha vagyok, mostantól én vigyázok a testi épségedre. Reita-sannak szüksége lesz rád, és ha bármi bajod történne, abból nekem nem származna semmi jó. A lakáskulcsodat már odaadtam, a címet is megkaptad. – Hangja hidegen hasított bele a nyugalmas csendbe. Én csak újabb bólogatásra voltam képes. Ő annyira gorombán bánt velem. Vele szemben Reita hangja kellemes volt és nem értéktelen valaminek nézett. Uruha-san ehhez képest maga volt a megtestesült ördög.
- Oh, és még valami. Veled fogok lakni, hogy mindig szemmel tarthassalak. – Ez kellett még nekem. Nem elég, hogy a nap nagyobb részét velük fogom tölteni, de Mr. Sátánnal kell együtt laknom. Nem baj, legalább lesz pénzem, lakásom és talán még Uruha-san-t is meg lehet szelídíteni.
Az éjszaka sötét volt és nyirkos. Baljóslatú megérzésem nem csalt, mivel nem a legjobb körökbe keveredtem. Pontosabban magamtól szálltam bele ebbe az őrülten pörgő körhintába. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam a rám aggatott ruhákban, ráadásul nem is voltak hozzám illők. Az új külsőm persze egyből felkeltette mindenki érdeklődését. A pultos fiú, aki korábban kiszolgált, nem hitt a szemének. Éreztem az emberek tekintetét magamon és valamilyen szinten elégedettséggel töltött el, de belül mégis úgy éreztem, csak azért bámulnak, mert gyakorlatilag félmeztelenül sétálok. Ugyanabba a boxba ültünk be, ahol korábban én iszogattam egyedül. Nem kellett sok idő, meg is jött az ügyfél. Jóképű, magas férfi volt, amolyan tipikus japán arccal. Semmi különleges nem volt benne első ránézésre. Helyet foglalt pontosan velem szemben. Reita-san üdvözölte őt, majd oldalba bökött, hogy én is illően köszöntsem a vendéget. Nem igazán tudtam, mit kellene csinálnom, így csak fejet hajtottam és eleresztettem egy félmosolyt. Próbáltam odafigyelni arra, amit mondanak, de e helyett a táncoló tömeget figyeltem. Láttam, ahogy a pultos fiú ide-oda szalad, hogy mindenkit időben kiszolgálhasson. Észrevettem, hogy a társaság nagyon is kicserélődött. A lányokat, akik még korábban ott mozogtak a basszus ritmusára, felváltották a pár évvel idősebbek, közéjük pedig rengeteg fiú is vegyült. Párokban, néhol pedig hármasával ropták. Mindenki nagyon közel állt a másikhoz, gyakorlatilag csak a ruha választotta el őket egymástól. Undorodva tekintettem végig a tömegen. Elkezdtem inkább a férfit figyelni, mert mintha valami titokzatosság lenne benne és kicsit tartottam is tőle. Ahogy egyre alaposabban szemügyre vettem feltűnt, hogy furcsa mód rövidebb a haja, mint az megszokott lenne. Megnéztem a szemöldöke tökéletes ívét, észrevettem minden kis apróságot. A hibátlanul fölkent alapozón át, a leheletnyi fekete festékig a szemén. Mindent. Próbáltam megfejteni, hogy ha szükséges a kedvére tehessek. Eközben szó esett fegyverekről, illegális drogokról is és még egyéb más számomra érdektelen témákról. Jobbnak láttam hallgatni, és mindent elengedni a fülem mellett. Egy kis idő elteltével, mintha feltűntem volna a férfinak.
- Reita. Figyelj csak, hogy hívják az új kis kedvencedet? – A hangja várhatóan
lekezelő volt, ez még a megjelenéséből is ez sugárzott. Egyszerűen olyan
embernek láttam, aki úgy hiszi, mindenki fölött áll.
- Na de Gackt. Hát nem emlékszel, hogy említettem a telefonban? – Kicsit olyan érzés volt, mintha Reita valójában óvni akarna a férfitől. Azt nem tudtam, miért.
- Nem.
- Ő itt Aoi. Ő az én új zsákmányom. Mint egy kísérő. Legalábbis én annak szántam. De miért kérdezed? Netán szeretnél valamit? – Reita mintha már nagyon régóta ismerte volna.
- Igen, ami azt illeti igen. Szeretnék inni valamit és úgy érzem, ő pont megfelelne arra, hogy hozzon nekem valami ütős italt. – Reita oldalba bökött, hogy tegyem a dolgom. Felálltam és a pulthoz indultam a mozgó tömegen keresztül. Mire odaértem, a pultos fiú újabb nagy mosollyal várt rám.
- Mintha megváltoztál volna. – nézett rám. Elgondolkoztam. Ennyire feltűnő lenne?
- Miért?
- Hát a hajad. Meg a sminket. A ruhádról pedig ne is beszéljünk, mert már így is nagyon melegem van.
- Ez csak ne izgasson téged.
- Már mindegy. Felkeltetted az érdeklődésemet. – a fiú rám kacsintott. Én meg csak álltam és próbáltam nem kiesni a szerepemből.
- Gakuto-nak vinnék egy jó erős italt, de hamar. – utasítottam. Szerencsétlennek azonnal lehervadt a kaján vigyora a képéről. Dühösen a pultra csapta a poharat benne az borostyánszínű itallal.
- Ötszáz yen lesz. De neked adhatom akár olcsóbban is.
- Köszönöm a felajánlást, tényleg figyelmes dolog tőled, de tudod, - megeresztettem egy félmosolyt – én másra vágyom. – már indultam is vissza az asztalunkhoz, de még mielőtt megszólalhatott volna, még visszafordultam:
- A számlát Reita állja. – azzal faképnél hagytam. A szemem sarkából még láttam, ahogy bámul utánam. Éreztem, ahogy a tekintete elidőzik a nadrágomon, végigpásztázza a hátamat, amin a fekete bőrdzsekim feszült. Visszafelé könnyebben ment az előrejutás, már kevesebb ember volt a bárban. Az italt Gackt elég raktam és helyet foglaltam mellette. Pontosabban rajta, ugyanis a keze érdekes módon a hátsó fertályom alá keveredett. Véletlen nem véletlen, hogy a mancsa alám került engem azonnal elöntött a pír. Gackt-re pillantottam, de ő csak lezserül elmosolyodott. Kellemetlenül éreztem magam és bármennyire is próbáltam elrejteni zavaromat, Reita-nak feltűnt.
- Na de Gackt. Hát nem emlékszel, hogy említettem a telefonban? – Kicsit olyan érzés volt, mintha Reita valójában óvni akarna a férfitől. Azt nem tudtam, miért.
- Nem.
- Ő itt Aoi. Ő az én új zsákmányom. Mint egy kísérő. Legalábbis én annak szántam. De miért kérdezed? Netán szeretnél valamit? – Reita mintha már nagyon régóta ismerte volna.
- Igen, ami azt illeti igen. Szeretnék inni valamit és úgy érzem, ő pont megfelelne arra, hogy hozzon nekem valami ütős italt. – Reita oldalba bökött, hogy tegyem a dolgom. Felálltam és a pulthoz indultam a mozgó tömegen keresztül. Mire odaértem, a pultos fiú újabb nagy mosollyal várt rám.
- Mintha megváltoztál volna. – nézett rám. Elgondolkoztam. Ennyire feltűnő lenne?
- Miért?
- Hát a hajad. Meg a sminket. A ruhádról pedig ne is beszéljünk, mert már így is nagyon melegem van.
- Ez csak ne izgasson téged.
- Már mindegy. Felkeltetted az érdeklődésemet. – a fiú rám kacsintott. Én meg csak álltam és próbáltam nem kiesni a szerepemből.
- Gakuto-nak vinnék egy jó erős italt, de hamar. – utasítottam. Szerencsétlennek azonnal lehervadt a kaján vigyora a képéről. Dühösen a pultra csapta a poharat benne az borostyánszínű itallal.
- Ötszáz yen lesz. De neked adhatom akár olcsóbban is.
- Köszönöm a felajánlást, tényleg figyelmes dolog tőled, de tudod, - megeresztettem egy félmosolyt – én másra vágyom. – már indultam is vissza az asztalunkhoz, de még mielőtt megszólalhatott volna, még visszafordultam:
- A számlát Reita állja. – azzal faképnél hagytam. A szemem sarkából még láttam, ahogy bámul utánam. Éreztem, ahogy a tekintete elidőzik a nadrágomon, végigpásztázza a hátamat, amin a fekete bőrdzsekim feszült. Visszafelé könnyebben ment az előrejutás, már kevesebb ember volt a bárban. Az italt Gackt elég raktam és helyet foglaltam mellette. Pontosabban rajta, ugyanis a keze érdekes módon a hátsó fertályom alá keveredett. Véletlen nem véletlen, hogy a mancsa alám került engem azonnal elöntött a pír. Gackt-re pillantottam, de ő csak lezserül elmosolyodott. Kellemetlenül éreztem magam és bármennyire is próbáltam elrejteni zavaromat, Reita-nak feltűnt.
- Aoi. Mi a baj? Netán lázas vagy, hogy ennyire kipirosodtál? – Hat szempár szegeződött rám Reita-san kérdésére.
- Én… - Mindig ki tudtam vágni magamat a kínos helyzetekből, de most az egyszer nem sikerült. Rémültem pillantottam a többiek felé valamiféle segítség reményében és nagy szerencsémre Uruha-nak leesett, hogy valami nagyon nincsen rendben és azonnal reagált.
- Senpai, ha nem gond, kikísérem Aoi-t. Úgy látom, nem érzi jól magát és jót tenne neki egy kis friss levegő.
- Rendben. Kap tíz percet, hogy rendbe szedje magát. – A hangja selymesen szólt, szinte olyan volt, mintha közvetlenül a fülembe suttogna. Uruha-san gyorsan fölnyalábolt és sietős léptekkel elhagytuk a bárt. A kinti hideg levegő arcon csapott, és hirtelen fázni kezdtem. Uruha még előre ment pár lépést, majd megállt, hogy rágyújtson. Nem is tudtam, hogy dohányzik. Ezzel újabb rossz pontot szerzett nálam, bár egy belső hang azt súgta, hogy hunyjak szemet az ilyen apróságok fölött és élvezzem, hogy velük lehetek. Bár nem tudom, mi abban annyira élvezni való, amikor attól félek, hogy ha egy rossz dolgot teszek és akkor lőttek az életemnek. Rémültem pislogtam Uruha-ra. Ő csak vállat vont és felém indult. Nagyjából tíz centire megállt előttem, én pedig felnéztem bársony barna szemeibe.
- Mondd csak Aoi-chan*. Nem fázol? – tette fel a költői kérdést. Egész testemben reszkettem és féltem, és ezt Ő is nagyon jól tudta.
- Nem. – Mondhattam volna az igazat is, mert teljesen egyértelmű volt, hogy hazudok, de az megölte volna a még megmaradt büszkeségemet is, ezt pedig nem vállalhattam. Közelebb lépett hozzám, közben mélyet szívott a cigarettájából és a szemembe nézett. Elmosolyodott, majd vékony csíkban az arcomba fújta a füstöt. A csodálkozástól kővé dermedten álltam tágra nyitott szemekkel.
- Ugyan, Aoi. Átlátok rajtad. – és milyen igaz. Abban a hosszúnak tűnő hatvan másodpercben úgy éreztem, meg tudnám ölelni Mr. Sátánt. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott ez a gondolat, amikor rájöttem, hogy mit is jelentett az előbbi. Európában tudtommal ez amolyan ,,felhívás a keringőre” dolog. Próbáltam Uruha felém mutatott arcán átlátni, de Ő egy láthatatlan falat emelt maga köré, amit nem tudtam áttörni. Bármire is számítottam, nem az történt. Mintha direkt csinálná. Volt egy olyan érzésem, hogy Uruha-san valamit akar tőlem valójában, csak még nem volt rá alkalma. Nem mintha olyan régóta ismerném. A hideg levegő segített kitisztítani a gondolataimat, amiket már nem tudtam egyedül kontrollálni. Még mindig előttem állt, de már kicsit távolabb. Mintha megérezte volna, mennyi minden kavarog a fejemben, újra közel lépett hozzám, de ezúttal csak a vállamra tette a kezét és megszólalt azon a szép mély hangján.
- Aoi. Látom, hogy van valami, ami zavar. Miért nem mondod el nekem? Ha együtt fogunk lakni, akkor tudnom kell rólad mindent, amit csak lehet. – Már megint ezzel az összeköltözünk témával jött. Nem volt szándékomban vele élni, de a sors úgy akarta, hogy egy önelégült, lekezelő stílusú, festett szemű perverz alakkal töltsem az időm nagy részét. Úgy is mondhatnám, hogy Ő nekem a megtestesült démon, aki azért jött, hogy magával vigye a lelkemet a Pokolba. Nem mellesleg feltűnően vannak ferde hajlamai, amikre én nem vagyok vevő. Ő is olyan, mint Gakuto. Lenéző másokkal szemben - kivétel Reita-val, de ez azt hiszem nyilvánvaló – és nem érdekli, ha mást kínos helyzetbe hoz. A szemébe néztem és meglepően jól hazudtam. Még én is elhittem volna.
- Ruru. Nincs semmi, ami zavarna. Sőt! – Kikerekedett szemekkel bámult rám és mozdulatlanná dermedt. Kellett egy kis idő, mire megtalálta a hangját.
- Te… engem… Ruru-nak hívtál? – A mondat többi része elveszett az éterben, miközben felé áramlott.
- Igen. Na és? Nem szereted, ha becéznek? Vagy hívjalak Macinak? Mert nekem az is megfelel, ha úgy gondolod, hogy az jobban tetszik. – Egyre magabiztosabban beszéltem és nem is érdekelt, hogy Ő még mindig tátott szájjal bámul engem, közben pedig egyre csak vörösödik és még a szeme is rángatózik idegességében. Lehet, hogy abba kellett volna hagynom, még mielőtt elkezdtem, de valójában egészen jól szórakoztam.
- Engem. Te. Soha, de soha ne merj becézgetni! Neked nincsen ehhez jogod, nem vagyok és nem is leszek a mackód és hasonlók. Hozzám ne szólj így, mert esküszöm helyben agyoncsaplak és az sem érdekel, ha Rei kiakad – két kezével azonnal befogta a száját – basszus. – rám pislantott nagyra nyitott szemekkel. – Nem hallottál semmit, jólvan? – óvatosan elmosolyodtam.
- Rendben van – megkönnyebbülten sóhajtott – de! Akkor engedd meg, hogy Ruru-nak hívjalak. Ez nem nagy kérés egy ilyen hétpecsétes titokhoz képest. Talán így, már nem leszel annyira taszító számomra. Ígérem nem foglak Macinak szólítani, de a Ruru-t igazán engedhetnéd. – lemondó pillantást vetett felém. Akár egy kiskutya…
- Legyen. Természetesen csak kettőnk közt engedem, mások társaságában hívj a rendes nevemen. –örömömben szó szerint a nyakába ugrottam. Ő csak meglepődve pislogott, majd amikor fölocsúdott azonnal lefejtett magáról.
- Aoi! Elég lesz most már tényleg. Inkább menjünk vissza. Gackt amúgy sem szeretné, ha nélküled kellene töltenie tíz percnél több időt. Tudod ugye, hogy nagyon megtetszettél neki? El akar majd csábítani Rei-től. – eddigre már nyugodtan becézte a jelenlétemben.
- Valahogy feltűnt. Mit csináljak? Én nem akarok bármifajta kapcsolatba kerülni vele, ami ennél közelebbi. Bár nekem már ez is sok. – Ruru csak mosolygott.
- Nyugi, majd megoldom valahogy. Kétlem, hogy Reita-san elengedne téged csakúgy, ha már ennyi energiát és pénzt ölt beléd. – Kicsit olyan volt, mintha csak azért lenne velem ilyen… kedves, hogy nehogy eláruljam a kis titkát, amivel romba dönthetnék mindent. A kártyavár az én könnyű fuvallatomtól azonnal összedőlne és ezt Uruha is tudta.
- Figyelj csak Ruru. – Amint kimondtam az általam ráaggatott becenevet állkapcsa megfeszült és eltűnt róla a pajkos mosoly. – Szerinted jól nézek ki? – őszinte kíváncsisággal kérdeztem, ez látszott is rajtam. Talán ennek köszönhetően újra megjelent a szája sarkában egyfajta görbület. Igaz, csak minimálisan volt látható, de én észrevettem és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjam meg a reakcióját.
- Persze Aoi – a keze rámozdult a hátsó fertályomra. Hát nem hiszem el, hogy mindenki ott tapiz engem. – ha nem lennél foglalt, még rád is hajtanék, olyan jól áll a bőrdzsekim rajtad.
- A te dzsekid? Nem tudtam, bocsánat.- szabadkoztam.
- Nem, dehogyis, nem tudhattad. Egyébként ha tudni akarod, én is úgymond megörököltem, úgyhogy ne aggódj. – megkönnyebbültem. Furcsa érzés már levetett ruháit hordani, még ha az tökéletesen újnak néz ki.
- Várjunk csak egy percet. Mióta is vagyok én foglalt? Nincs barátnőm… - kérdeztem értetlen fejjel.
- Tényleg nincs? Én úgy gondoltam, egy ilyen helyes arcú srácnak minimum két nője is van.
- Tudom, hogy ezt valójában nem is gondoltad. Ruru, ne hazudj nekem! – utasítottam.
- Jó, igen, valóban nem erre értettem, hanem arra, hogy Rei a tulajdonának tekint, tehát ha egy ujjal is hozzád érek az ő engedélye nélkül, akkor engem elevenen megnyúz. Ezt pedig el akarom kerülni, de gondolom ezt meg tudod érteni. – Nem hallottam még egyszerre ennyit beszélni – De ugye nem fogod elárulni neki, hogy miképpen viszonyulok hozzá? – kérdezte aggódóan.
- Baka! Miért mondanám el? Nekem abból amúgy sem származna semmi jó és egyébként sem vagyok kétszínű alak. Vagy talán ilyennek gondolsz? – léptem közelebb hozzá. Jobb kezemet felemeltem az arcához, kisimítottam egy rakoncátlan tincset a szeme elől, majd amikor már kellően ledermedt attól, amit csináltam, csintalan mosollyal ajkaimon kivettem az égő nikotinpálcát és a sajátomba raktam. Jól megszívtam, mint aki évek óta dohányzik szépen lassan leerőszakoltam a tüdőmbe és lent is tartottam. – Szerintem inkább te tűnsz pletykásnak, nem én. – mondtam, közben pedig sárkányt játszottam, ahogyan beszéltem a füst vékony csíkokban szállt ki ajkaim közül. Nagyon drámaira tudom venni a formát, ha akarom. Ruru persze meglepődötten állt előttem, majd hirtelen összegörnyedt és rázkódni kezdett. Nem tudtam mi lelte, ezért eldobtam a cigarettát és közelebb hajoltam hozzá, hogy kiderítsem mi a probléma. Ekkor hallottam meg halk nevetését.
- Hát Aoi! – kezdte kissé fuldokolva a nevetéstől –Még mindig tudsz meglepetéseket okozni. Nem is tudtam, hogy cigizel. Miért nem mondtad? Adtam volna ha kérsz…
- Mert nem így van. Nem tűnt még fel, mennyire jó színész vagyok? – tettem fel a költői kérdést.
- De hát olyan hihető voltál.
- Igen Ruru, ezt hívják színészetnek. Te tényleg ennyire sötét vagy? – kezdtem el én is nevetni.
- Oh, nem dehogy. De ha már itt tartunk. Szerintem ideje lenne visszamennünk, mellesleg nem ártana, ha tennéd a dolgod, mert így kezd kínos lenni a helyzet. – Én csak értetlen fejjel bámultam.
- Azaz?
- Azt ne mondd nekem, hogy nem tudod eljátszani, hogy nincs ellenedre Gakuto közeledése. Itt komoly üzletről van szó, úgyhogy a vevőt szórakoztatni kell. Ne próbáld bemesélni, hogy nem tudom mit kell csinálnod, mert nem fogom elhinni.
- Azt nem is mondom, feltéve, ha elmagyarázod miről van szó.
- Hát látod, ezt még én sem tudom. Csak annyi, hogy legyél szexi és kellesd magad és szolgáld ki Gackt igényeit. – még mindig nem értettem pontosan mit beszél nekem, de amennyit felfogtam az elég volt ahhoz, hogy már magabiztosabban sétáljak le a lépcsőn oldalamon Uruha-sannal. Meg kell hagyni, elég érdekesen ismerkedtünk meg. Mire visszaértünk az asztalhoz csak Reita-t találtuk ott. Meglepődve pislogtam párat, majd Reita tájékoztatott, hogy Gakuto még nem lépett le, csak éppen egy csajt fűz. Telefonon. Mi pedig helyet foglaltunk ugyanott és ugyanúgy. Közben az italom felmelegedett, így elmentem rendelni még egyet, mert semmi kedvem nem volt langyos koktélt iszogatni. Édes egyetlen pultos fiúkám már amikor meglátott, elkezdte keverni a legfinomabb és nem mellesleg legszínesebb koktélt, amit valaha ittam. Mondván, hogy a legjobbaknak a legjobb jár. Ugyanúgy megpróbált flörtölni velem, de minden szava lepattant rólam, mintha acélból lettem volna, ő meg papírrepülőkkel akart volna belém hatolni. Hitetlenül felnevettem, majd egy halvány mosoly kíséretében visszaflangáltam az asztalunkhoz. Közben Gackt is visszatét és újból fenékig ürítette a poharát. Most Uruha-n volt a sor, hogy újabb kört rendeljen kedve pultosunktól. Ő persze egyetlen kézmozdulattal elintézte ezt, én meg csak pislogtam rá. Ez nem fair. Az este folyamán Gakuto párszor még felém mozdult, de igyekeztem vagy figyelmen kívül hagyni, vagy csak rámosolyogni, ahogy Ruru azt mondta nekem. Egyik keze folytonosan a combomat simogatta. Elsőre nagyon kényelmetlennek éreztem, aztán gyorsan megszoktam, a végére pedig már nem volt olyan rossz. Ez persze nyilvánvalóan a sok alkoholnak volt köszönhető. Hamarosan kiürült a bár, már csak páran lézengtek, de mi még mindig ott ültünk. A szemeim kezdték feladni a harcot a világosság ellen – bár azon a részen, ahol mi terpeszkedtünk nem volt olyan erős a világítás – és egyre gyakrabban hunytam be őket pár perces pihenésre. Ilyenkor Ruru vagy megbökött, vagy az asztal alatt megrúgott, hogy el ne aludjak. Reita-nak is feltűnt, hogy nem bírom az éjszakázást és nem sokára el is köszönt Kamui Gakuto-tól. A senpai még egyszer meglátogatta a mosdót és én azalatt az öt perc alatt elaludtam. A fejemet Uruha-san vállára hajtottam, ami őt látszólag nem zavarta. Kényelmesen elhelyezkedtem, de a pihenésből nem lett semmi, mert amint majdnem elaludtam, Ruru felkeltett, hogy menjünk a kocsihoz, mert indulunk. Félálomban csík szemekkel sétáltam végig a báron, de azért küldtem egy féloldalas mosolyt pultos barátomnak, aki csak nevetett rajtam. Elismerem, nevetséges látványt nyújthattam, de akkor ez érdekelt a legkevésbé. Elvonszoltam magam a kocsiig, majd szinte beestem abba. Uruha mellém ült és próbált megtartani, hogy ne dőljek el, mint egy krumplis zsák. Nem tudtam, merre haladunk, csak az számított, hogy már nem kell ébren maradnom. Drámaira vettem a formát és fejemet a mellettem ülő senpai vállára hajtottam. Pontosabban ejtettem. A koponyám kemény vállán koppant, de nem izgatott különösebben. Nem sokkal később a kocsi megállt, én pedig a sebességváltás következtében felriadtam. Az éjszaka sötét volt, az közvilágítás éppen csak beszűrődött az utcába. Ennek ellenére nem volt bennem egy cseppnyi félelem sem. Az autó egy kétemeletes ház előtt parkolt le. A háznak hatalmas ablakai voltak, kívülről pedig faburkolat díszítette. Nyilvánvalóan egy vagyonba került. Uruha bekísért az épületbe, én pedig csak szájtátva bámészkodtam.
- Menj és fürödj meg, addig én felviszem a holmidat a szobádba. – közölte. Szerintem azt hitte, tudom mit merre találok. Értetlen arccal néztem rá, mert még azt sem tudtam, hogy kérdezzek rá.
- Merre…? – félénk hangom az első szó után elcsuklott. Zavarban voltam, mint már annyiszor a nap folyamán. Ruru nevetgélve megmutatta melyik ajtó mögött találom a fürdőt. A kezembe adott egy nagy törülközőt meg valami pizsama félét. Magamra zártam az ajtót és egy mélyet sóhajtottam. Hát ennek a napnak is vége van. De mi lesz holnap? Mit fogok csinálni? Egyáltalán hogy fogom én túlélni az éjszakát Uruha-val? Mégis csak Ő Mr. Sátán… A kérdések csak úgy cikáztak a fejemben. Megnyitottam a forró vizet, majd gyorsan levettem a szűkre szabott ruháimat és a víz alá álltam. A meleg víz égette csupasz bőrömet, de a mocsokkal együtt néhány kellemetlen emléket is lemosott rólam, amik a lefolyó csövén keresztül kit tudja hová jutottak. A hajlakk még mindig ugyanabban a formában tartotta fekete tincseimet és a víz hatására sem akarta elengedni, hát kénytelen voltam megmosni azt is. Pár perccel később már csak áztattam magam a kellemes vízben. Ha voltam valaha úgy igazán fáradt, az semmi volt ehhez képest. Gyakorlatilag ott, a meleg, párás kabinún állva simán elaludtam volna, ha meg nem hallom a párafüggönyön átszűrődő halk kopogtatást.
- Igen? – kiabáltam ki, mintha Uruha nagyothalló lenne. Az ajtó résnyire kinyílt és megjelent Ruru kócos haja.
- Csak azt akartam mondani, hogy kész a szobád, meg csináltam vacsorát is ha gondolod egyél és közben megbeszélhetnénk a következő napot. – hadarta el amilyen gyorsan csak tudta és próbált nem nézni felém.
- Rendben. – bólintott, majd kihátrált. Addig eszembe se jutott, hogy szükségem lenne valami üzemanyagra, amíg nem említette a vacsorát. Gyorsan összeszedtem a szennyest, bedobtam a helyére, a pizsamámat magamra kaptam. Egyszerű de nagyszerű – futott át az agyamon, amikor végigmértem magam a tükörben. A ruhám fekete alapon fehér összevissza csíkokból állt. Az ing része kicsit nagy volt rám, de a nadrág elég passzosnak tűnt. Sietve kiléptem a fürdőből és megcsapott valami nagyon finom étel még finomabb illata. Az orromnál fogva vezetett, mígnem elértem a konyhát. A berendezést tekintve amerikai konyhának tűnt, középen egy nagyobb asztallal. Mindenhol faburkolat fogadott, ami kellemesebbé varázsolta a helyet. Az asztalon két teríték várt, mellette pedig Uruha, a kezében két pohár üdítővel. Az egyiket felém nyújtotta, én pedig már csak illemből is, elfogadtam. Jéghideg narancslé volt benne, ami szinte lefagyasztotta a nyelőcsövemet. Helyet foglaltam az egyik széken. Feszült csönd telepedett ránk, sem én, sem pedig Uruha-san nem szólalt meg. Én azért nem, mert nem tudtam, mit kéne mondanom, vagy egyáltalán kellene-e mondanom bármit is. Ő talán azért, mert neki kényelmes volt a csönd. Már megittam az összes innivalómat és megettem az elém rakott vacsorát is, de még mindig némaságba burkolóztunk. Farkasszemet néztünk, aztán fogta magát és bevonult a fürdőbe. Kelletlenül ugyan, de helyette is elpakoltam amíg Ő folyatta a vizet. Elindultam a szobám felé, bár kissé kétkedve lépegettem fel a lépcsőn. A nyitott ajtóban állva őszintén meglepődtem. A szoba tágas volt, de nem olyan hatalmas, volt benne egy asztal az ablak mellé állítva és egy egyszemélyes ágy a sarokban. A másik oldalon egy nagynak tűnő beépített szekrény várta nyitott ajtókkal, hogy belepakoljak. A szoba egyik fala mahagóni barnára volt festve, a másik világosszürkére, a maradék kettő és a plafon fehér maradt. Nagyon…kreatív… A testem tudatta velem, hogy teljesen kimerült és szinte magától megindult az ágyhoz. Puha párnák és selymes takarók között hunytam le a szemem, de az agyam nem hagyott elaludni. A szemhéjam belső felére képek vetültek, mint valami mozifilm, de egyik sem ért véget. Mintha beletekertek volna időnként a filmbe, én pedig nem tudtam felfogni semmi csak a zavaros katyvaszt. Láttam Reita arcát, láttam mik történtek a nap folyamán, de a képek közt voltak emlékek is. Nehezen kivehetően ugyan, de láttam a régi otthonom is, a szüleimet is. Könnyen gyűltek csukott szemembe és bármennyire próbáltam letörölni őket, mindig újak jelentek meg. Levágsz egyet és kettő nő a helyébe…
Elgondolkoztam, hogy vajon Ruru ébren van-e
még, vagy már elnyomta a álom, ami engem még mindig elkerült. Nem kellett
sokáig fülelnem ahhoz, hogy halljam ahogyan elzárja a vizet és pár perccel
később csapódik a fürdőszobaajtó. Felültem az ágyamban és vártam. Hogy mire?
Nos, ez jó kérdés. Magam sem tudtam mit teszek, egyszerűen csak szükségem volt
valakire, így hát kimentem a folyosóra. Feltételeztem, hogy Uruha-san szobája
az, ami az enyémmel szemben van, így csak ott álltam. Hallottam, ahogy az alsó
lépcsőfokok nyikorognak a lába alatt. Amikor fölért az emeletre, meglepődött,
hogy én ott vagyok és nyilvánvalóan rá várok.
- Aoi. Neked nem kellene már aludnod? – kérdezte. Válasz helyett inkább a földre szegeztem a tekintetem. – Gyere be, beszélgessünk egy kicsit.
Őszintén, nem hittem volna, hogy egyszer a nagy Uruha-san fölajánlja, hogy bemenjek a szobájába és még társalogni is fog velem. Félénken beljebb léptem, ő maga mögött bezárta az ajtót. Leültem az ágya szélére. Körbe sem néztem a szobában, inkább a padlót figyeltem továbbra is.
- Aoi. Mi a gond? Nekem elmondhatod. – a hangja olyan meggyőzően csengett. Hirtelen nagyon érdekesnek találtam a padlón futó repedéseket. Nem akartam ránézni, de a kisugárzása szinte vonzotta a szememet. Meglehet, ez azért volt, mert mindössze a dereka köré tekert törölközőben ült fél méterre tőlem. Elgondolkoztam a válaszomon és ezt Ő is látta. Nem voltam biztos abban, hogy meg akarom vele osztani a múltamat. Végül úgy döntöttem, nem mondok el mindent, csak a leglényegesebb információkat.
- Amikor még gyerek voltam, nem voltak barátaim. A szüleim sem foglalkoztak velem túlságosan. Tizenegy éve már, hogy meghaltak, jött az árvaház. Tizenhat voltam, amikor balesetem volt és ott ismertem meg a legjobb barátomat. – Pár pillanatra megálltam. – A legjobbat… - Keserűen felnevettem. Megtanulhattam volna, hogy az emberek mennyire semmi vesznek másokat. A mosolyom eltűnt, helyette könnyek gyűltek a szemembe, majd arcomon nedves csíkot hagyva csöppentek a ruhámra. Mindig is azt gondoltam, hogy erősebb vagyok másoknál, mert nem volt könnyű az életem, de ezekben a pillanatokban kiderül, hogy hazudok magamnak. Lakótársam mellém ült, de továbbra is megtartotta a tisztes távolságot és várta a folytatást. A szemem sarkából láttam, hogy férfihoz képest vékony alkata van, ennek ellenére a hasa is és a válla is eléggé izmosnak bizonyult. Felé fordultam és végre a szemébe néztem. Ő megengedett magának egy halvány mosolyt, közben kézfejével letörölte kibuggyanó könnyeimet. Úgy éreztem, képes vagyok folytatni a mesét, de Ő megint megelőzött.
- Emlékszem, amikor még én is fiatal voltam. Azt gondoltam majd én leszek a legmenőbb a suliban, hogy majd utánam fognak olvadozni a lányok az utcákon. Ehhez képest nézz most rám, hova jutottam. Az iskolában csúfolás tárgya voltam a szám és a stílusom miatt is. Akkoriban talán még nem is volt stílusom. Azóta eltelt egy kis idő és nagyon sokat változtam. Amikor találkoztam Reita-sannal, az volt az életemben a nagy fordulópont. Ő elfogadott olyannak, amilyen voltam és nem kötött belém. Sőt! Nem egyszer megvédett a támadásoktól is, amit az iskolában kaptam. Nem tudom, hogy Ő emlékszik-e rá. Vele jártam el bulizni, sokszor nála töltöttem az éjszakákat…- a hangja olyan volt, mint egy altató. Mély, kedves, egyben nagyon meggyőző. Behunytam a szemem és csak hallgattam halk, duruzsoló hangját. Nem emlékszem mikor történt, hogy elaludtam, csak azt érzékeltem, hogy megszűnt a külvilág. Aztán se szó se beszéd, álmodni kezdtem.
*Baka - Japánban ez a kifejezés a magyar buta/ostoba megfelelője.
*Senpai/sensei - A fiatalabb így szólítja az idősebbet. Ez többnyire a korral van összefüggésben, a tisztelet kifejezése. Ide tartoznak még azok is, akik több tudással, vagy tapasztalattal rendelkeznek (ezek lehetnek fiatalabbak is) valamilyen téren.
*Kun - Az idősebb szólítja így Japánban a fiatalabb fiút.
*San - Általánosságban bárkire használható kifejezés.
- Aoi. Neked nem kellene már aludnod? – kérdezte. Válasz helyett inkább a földre szegeztem a tekintetem. – Gyere be, beszélgessünk egy kicsit.
Őszintén, nem hittem volna, hogy egyszer a nagy Uruha-san fölajánlja, hogy bemenjek a szobájába és még társalogni is fog velem. Félénken beljebb léptem, ő maga mögött bezárta az ajtót. Leültem az ágya szélére. Körbe sem néztem a szobában, inkább a padlót figyeltem továbbra is.
- Aoi. Mi a gond? Nekem elmondhatod. – a hangja olyan meggyőzően csengett. Hirtelen nagyon érdekesnek találtam a padlón futó repedéseket. Nem akartam ránézni, de a kisugárzása szinte vonzotta a szememet. Meglehet, ez azért volt, mert mindössze a dereka köré tekert törölközőben ült fél méterre tőlem. Elgondolkoztam a válaszomon és ezt Ő is látta. Nem voltam biztos abban, hogy meg akarom vele osztani a múltamat. Végül úgy döntöttem, nem mondok el mindent, csak a leglényegesebb információkat.
- Amikor még gyerek voltam, nem voltak barátaim. A szüleim sem foglalkoztak velem túlságosan. Tizenegy éve már, hogy meghaltak, jött az árvaház. Tizenhat voltam, amikor balesetem volt és ott ismertem meg a legjobb barátomat. – Pár pillanatra megálltam. – A legjobbat… - Keserűen felnevettem. Megtanulhattam volna, hogy az emberek mennyire semmi vesznek másokat. A mosolyom eltűnt, helyette könnyek gyűltek a szemembe, majd arcomon nedves csíkot hagyva csöppentek a ruhámra. Mindig is azt gondoltam, hogy erősebb vagyok másoknál, mert nem volt könnyű az életem, de ezekben a pillanatokban kiderül, hogy hazudok magamnak. Lakótársam mellém ült, de továbbra is megtartotta a tisztes távolságot és várta a folytatást. A szemem sarkából láttam, hogy férfihoz képest vékony alkata van, ennek ellenére a hasa is és a válla is eléggé izmosnak bizonyult. Felé fordultam és végre a szemébe néztem. Ő megengedett magának egy halvány mosolyt, közben kézfejével letörölte kibuggyanó könnyeimet. Úgy éreztem, képes vagyok folytatni a mesét, de Ő megint megelőzött.
- Emlékszem, amikor még én is fiatal voltam. Azt gondoltam majd én leszek a legmenőbb a suliban, hogy majd utánam fognak olvadozni a lányok az utcákon. Ehhez képest nézz most rám, hova jutottam. Az iskolában csúfolás tárgya voltam a szám és a stílusom miatt is. Akkoriban talán még nem is volt stílusom. Azóta eltelt egy kis idő és nagyon sokat változtam. Amikor találkoztam Reita-sannal, az volt az életemben a nagy fordulópont. Ő elfogadott olyannak, amilyen voltam és nem kötött belém. Sőt! Nem egyszer megvédett a támadásoktól is, amit az iskolában kaptam. Nem tudom, hogy Ő emlékszik-e rá. Vele jártam el bulizni, sokszor nála töltöttem az éjszakákat…- a hangja olyan volt, mint egy altató. Mély, kedves, egyben nagyon meggyőző. Behunytam a szemem és csak hallgattam halk, duruzsoló hangját. Nem emlékszem mikor történt, hogy elaludtam, csak azt érzékeltem, hogy megszűnt a külvilág. Aztán se szó se beszéd, álmodni kezdtem.
*Baka - Japánban ez a kifejezés a magyar buta/ostoba megfelelője.
*Senpai/sensei - A fiatalabb így szólítja az idősebbet. Ez többnyire a korral van összefüggésben, a tisztelet kifejezése. Ide tartoznak még azok is, akik több tudással, vagy tapasztalattal rendelkeznek (ezek lehetnek fiatalabbak is) valamilyen téren.
*Kun - Az idősebb szólítja így Japánban a fiatalabb fiút.
*San - Általánosságban bárkire használható kifejezés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése